Kitaníttattalak

Egy csütörtök éjjel – október elején – rámírt a kereszttesóm.

Milyen jó, hogy van messenger, mi?

Na, műtik már apádat?

MIVANBAZDMEG?

Mesélj, mit tudsz?

Sok-sok éve Frankfurt mellett élő kereszttesóm írni kezdett. (Kapcsolatunk nem sok van, de a keresztszülőség – mondhatni – apáról fiúra, azaz anyáról lányára szállt. Az ő szülei nekem keresztszülők, és viszont. Ő lett a nagylányom keresztanyja, míg én az ő fiáé. És aztán itt meg is szakad…)

Hogy az apja, a keresztapám mondta neki, hogy beszéltek, és apám mondta neki, hogy most megy műtétre.

MIVANBAZDMEG?

Akkor te többet tudsz mint én.

És szót szót követett, nem igazán akarta érteni, hogy megígértettem…

Másnap nekiálltam kapcsolatot keresni a pécsi klinikához, ugyan kit kéne felhívni.

Vettem a bátorságot, és – egy életem, egy halálom – megcsörgettem az igazgatási irodát – jobb ötletem nem volt. 🙂

A hölgy méltatlankodott, hogy ez az igazgatás titkársága, de aztán sírva emondtam neki, hogy nem tudok semmit, csak hogy talán megműtötték az éjjel. És kérem, adjon legyen szíves felvilágosítást.

Persze ő jogszerűen: Csak nem gondolja, hogy személyes adatokat adok ki bemondásra?

Mondtam tovább, amit megbeszéltünk apámmal. Hogy talán ott vagyok a borítékon…

Nem, nem szerepelt a nevem az adatlapján…

Viszont megtudtam végül, hosszas adategyeztetés után, hogy igen, túl van rajta, most vitték ki osztályra. Odacsörögnek.

Na, műtik már apádat?

Nővérke vette fel, most nem tudja adni, sokan vannak még körülötte.

Este apám ennek következtében küldött egy üzit: aludtam, most keltem. Vagy valami ilyesmit.

Másnap összefutottam a munkahelyemen egy pécsi kollégával. Jelnek tekintettem, mennem kéne. Kollégával vonatoztam másnap.

Nagyjából reggel 8-tól éjfélig tartott a kirándulás, míg otthonról újra hazaértem. Ebbe másfél óra kórházlátogatás fért bele.

Szerencsére a kolléga kocsija ott állt az állomáson, így ő vitt a klinikáig, és értem is jött, hogy ne késsem le a vonatot. 

Apám arra ébredt, hogy bejött egy ápolónő a gyógyszereiket osztani.

A másfél órában annyit bírt kérdezni, hogy van-e valakim, és hogy hol lakom. A lányokról semmit.

Ellenben újra végighallgathattam, hogyan zajlott le J. betegsége, hogyan hordta orvoshoz, ki mit intézett, kit mire bérelt fel, hogy a temetkezési hivatalban is minden el van rendezve, kifizetett mindent, ha nem menne haza…

És elmesélte azt is, könyörtelenül, hogy a nyáron voltak exanyósomnál, mert J. el akart köszönni.

MIVANBAZDMEG?

Az unokáit apám csak akkor látta, ha mi mentünk, cirka 15 éve felénk se néztek. Anyóssal meg rendszeresen telefonoztak – mint az utóbb megtudtuk. És elmennek, bazdmeg, elmennek. Oda elmennek elköszönni.ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Lefagytam, nem jutottam szóhoz.

Szót szót követett, gőzöm sincs, hogy jutott el odáig, hogy kijött belőle egy másik kedvenc mondatom:

Kitaníttattalak

Na, itt fagytam le igazán.Egy pillanatra köpni nyelni nem tudtam, kerestem a szavakat.

Én…

Tudom, te ezt mindig köszönni fogod.

TEJÓÓÓÓISTEEEN!!!

Valami olyasmit akartam mondani, hogy sosem hoztam rá szégyent, sőt. De mire ezt megfogalmaztam volna, mondta ő. A magáét.

Itt borult rám a jótékony fátyol, amin keresztül kívülről láttam magam, és a frissen szívműtött apámat, aki úgy ül az ágyon, mint akivel misem történt volna, amint megjelent az öcsém, aki annyit bírt csak kérdezni, hogy mivel jöttem… Láttam magam kívülről, amint befejezzük a beszélgetést, ahogy megcsörgetem a kollégát, és szinte öntudatlan kisétálok a kórteremből.

Valami olyasmit bírtam még mondani – hiszen most is megígértettem vele, hogy szól, ha kikerül, ha levitték a szanatóriumba, ha onnan haza megy, ha már van temetési időpont…- , hogy minden attól függ, hogy milyen gondolatokkal ébred holnap…