Majdnem elfelejtettem ezt az esti programot.
Ma segítséget kértem, és kaptam, kapok.
Ennek eredménye, hogy sok tennivalóm is akadt, így tényleg majdnem elfelejtettem, hogy ma megírjam a sztori első részét. Itt utaltam rá, hogy elmesélem, mi történt nagyjából az elmúlt fél évben apám és köztem.
– ígérte meg többedjére telefonbeszélgetésünk alatt. Mert megígértettem vele.
Nagyjából 2 órán át mesélte, hogyan zajlott le élettársa betegsége, hogyan hordta orvoshoz, ki mit intézett a ház körül, ezért kinek fizetett, és kik voltak azok, akik nagyon bunkó módon viselkedtek, amikor látogatóba jöttek.
Nem, még nem lesz temetés, vagyis hát urnás búcsúztatás, mert várja a behívóját szívműtétre.
Na, ha már így beszélgetünk, meg mert J. már nincs, akkor talán a kórházban a papírjaira ráíratná a nevem, mint közvetlen hozzátartozóét, öcsém mellé.
Persze, egyértelmű.
És én újra megígértettem vele. Hogy szól. A műtét időpontjáról. Meg a temetéséről is.
És ő nagyon megígérte, mielőtt elköszönt.
Szeptember volt.
Két nappal előtte az akkor vidéken tartozkodó exem küldött egy üzenetet:
“Anyu most hívott, hogy apukád hívta, meghalt J.”
MIVANBAZDMEG? – üvöltötte egyből egy hang a fejemben.
Miért nem engem hív? Miért nem nekünk telefonál? – tettem fel a kérdést exnek. Hát ezt ő honnan tudja? – jött a logikus válasz.
Emlékszem, ő is hazaért este a közös házba. Én a kedvenc fotelemben ültem, és sírtam.
Majdnem pont így. A barna fotelban, a kedvenc bögrémmel, benne a kedvenc kávémmal.
Miért nem nekem szólt? Miért nem szólt nekem?
Nem, nem J. miatt. Sosem álltunk közel egymáshoz, hivatalosan a betegségéről sem tudtam (újabb epizód, na jó, akkor 3+1 rész lesz) .
Hanem mert annyit sem értem, érdemeltem, hogy nekem szóljon. Ez fájt a legjobban.
Másnap du. felhívtam. Először részvétem fejeztem ki, de már a második mondatban a kérdést szegeztem neki: Miért nem engem hívtál? Miért nem nekem szóltál?
Hebegés: Hát mert nem akartalak terhelni vele.
(Aha, én meg hülye vagyok.)
De most ügyeket intézek, majd hívlak. – zárta le gyorsan.
Másnap este hívott. Ld. fenntebb.
És én attól fogva vártam, csak vártam, hogy hív, mikor megy Pécsre a klinikára.
Csakhogy legyen benne tanulság is 🙂
Megerősítette ismét azt, hogy még arra sem vagyok érdemes, annyit sem érdemlek, hogy nekem mondja el a legnagyobb fájdalmát. Az elsőszülőttnek. A lányának. Akire – állítólag – marha büszke, sírva mesél rólam, rólunk másoknak. Ja, persze.
Erre született az első próbálkozásom haiku ügyben.
Hazug könnyei
üvegszilánkok hada
mezítláb járok
Ha ez még nem lenne elég:
Egyszer valamire azt mondta, konkrétan nekem címezve, megjegyzést téve: “Mindenkinek érdeme szerint.”
És akkor most megint feljön:
BASZÓDJ MEG!
Vége az első résznek.
Folytatása következik.