Nárcisztikus párkapcsolatomról, párkapcsolataimról akartam eredetileg írni, de az elmúlt félév történései felelevenítettek sok fájó emléket, a gyerekkoromból. Végülis – mint azt ma már jól tudjuk – párválasztásunkat a korai minták határozzák meg.

Legalább jól kiírom magamból.

Apád adott pénzt ?

– ezzel a kérdéssel maradunk a “tőlem mindent elvettek” vonalnál.

Emlékszel a címerezős sztorira? Hogy anyu minden évben eltette a keresetemet?

Milyen dühös voltam érte! Milyen tehetetlenül dühös! De szólni nem mertem. 

Megemlítettem ebben a posztban azt is, hogy kollégista voltam.

Vasárnap délutánonként – érdekes, hogy csak sötét este ugrik be, biztos a “héthúszassal” jártam… – anyu megpakolt valamennyi kajával (nem is emlékszem, hogy volt hűtő a koliban), a tiszta ruhák mellé. Kikísért a megállóba.

Több alkalommal előfordult, hogy megkérdezte, adott-e apám pénzt.

Néha előfordult, hogy 200Ft-nál többet adott.

És akkor én nem voltam képes letagadni, és adtam belőle.

Volt idő, amikor anyu nem dolgozott, hanem háztartásbeli volt, illetve apám vállalkozása révén ún, segítő családtag.

Ennek is megvolt amúgy az oka.

Szóval, anyu nem mindig rendelkezett saját keresettel.

S hiába éltünk falun, hiába  volt mindig disznóhús (hízlaltunk a Bácshúsnak szerződéssel), baromfi, konyhakert, azért egyéb alapanyagokért csak el kellett menni a boltba. Saját bevétel híján pedig kérnie kellett… De ez megint egy másik történet.

Sosem volt annyi zsebpénzem, hogy megtanulhattam volna gazdálkodni vele.

Ezt  – az egyébként az önálló felnőtt létre felkészítő momentumot – valahogy nem tartották fontosnak. Vagy nem tudom…

Ma már tudom, hogy minden pénzügyi húzásukkal az értéktelenség, érdemtelenség magját plántálták belém.

Még mielőtt ennek a viselkedésnek  a pszichológiai oldaláról tudást szereztem volna,

már valahogy bennem volt, hogy a sikertelenségeim oka ez a fajta neveltetés is lehet,

így a netes pályafutásom elején (még valamikor 2008-09-ben) majdnem megszületett egy olyan anyag,  ami arról szólt volna szülőknek,

hogy hogyan neveljék úgy a gyereküket, hogy soha ne szenvedjenek semmiben hiányt.

Aztán végül nem készült el.

Mert odáig mindig eljutottam, hogy támadt egy ötletem, létrehozom az oldalt, és akkor jött egy blokk…Nem voltam képes továbblépni. Online ismerőseim a megmondhatói, mennyi minden volt az évek során a tarsolyomban:)

Na jó, azért volt olyan projektem, amivel kerestem valamennyit, de korántsem annyit, mint lehetett volna. 

És – hogy teljesen őszinte legyek -, a blogot most pont azért éreztem fontosnak elkezdeni, mert előjöttek bizonyos paradigmák,vagyis inkább ítéletek apám részéről, amelyek most pont ilyen gátakat emeltek bennem…

És ez az állapot – bármennyire is képeztem magam az utóbbi időben és vannak módszereim – elég sokáig tartott a legutóbb is. Most is érzem, hogy rendesen padlóra küldött. Olyannyira, hogy szakember segítségét fogom igénybe venni. Mert most muszáj. Nem elég a saját megküzdési stratégiám, és nem akarok megint hónapokat veszíteni emiatt.

El fogom mesélni. A következő 3 blogban. 

Tényleg nagyon szarul voltam kb 3 hete, és vagyok még most is.

Tényleg majdnem feladtam.

Igen, megfordult a fejemben, hogy véget vetek az életemnek. (Volt máskor is ilyen gondolatom a keserves évek alatt, csak nem ennyire elszántan…)

De szerencsére eszembe jutott, hogy nem is olyan régen megfogalmazódott bennem, hogy a JóIstennek szüksége van rám, küldetéssel jöttem e Földre, és egyedi vagyok, megismételhetetlen, aki még sok örömet, inspirációt és motivációt adhat…

Amikor úgy érzem, hogy senki sem szeret, hogy senkim nincs, hogy totál magányos vagyok, akkor csak arra kell gondolnom, hogy Ő úgy szeret, ahogy vagyok, és mindig mellettem van, lesz. Amikor pedig segítségre van szükségem, csak kérnem kell.