Más gyereknek adnak, tőlem elvettek –

így foglalható össze röviden egy sorstárs posztja arról, hogy a szülei mindent elvettek tőle.

Ha mindent le akarnék most írni, nagyon hosszú lenne a poszt, de pár momentumot én is megemlítek abból, 

hogyan alapozták meg bennem a nárcisztikus szüleim az értéktelenség érzését, a nekem nem jár semmi mély hitét.

Gondolom, azt nem kell hosszasan ecsetelnem, hogy ez egész életemre rányomta a bélyegét.

Hiába vagyok kreatív, teli ötletekkel és többnyire a megvalósításhoz szükséges tudás birtokában is,

átütő sikereket eddig nem igazán illetve csk néhány alkalommal értem el – ami az anyagi javak teremtését illeti.

Kezdjük anyunál,  mert nekem ez volt a feltünőbb akkoriban.

Felsősként címerezni jártam nyaranta. Kemény munka egy tizenévesnek a forró nyárban. A kukorica levele hasogat, a bőröd az izzadságtól és a kukorica meg a gyomok pollenjétől viszket. (Még jó, hogy akkor még nem voltam allergiás. Már most sem, de volt pár kemény évem…) Izzadsz. Víz csak hosszabb időközönként, a tábla végén, lajtos kocsiból. Vagyis 11 óra tájban már csak langyosan.

Hajnalban kelés, fapados teherautó platón zötykölődés, kaja a magaddal vitt táskában. WC a sorok közt 😉

Ha a nyolcvanas évek első felében voltál felsős, ha jártál így dolgozni, ha falun nőttél fel, tudod, miről beszélek. 

Megdolgoztunk a pénzünkért. Nem kicsit.

Még azt is tűrve, hogy időnként csatába keveredtél. Mert a kamasz srácok jó viccnek tartották, ha megdobálhatnak golyvás üszöggel.

Minden évben megkaptuk rendben a pénzünket. Nem tudom, mennyit.

S tudod, miért nem tudom? Miért nem emlékszem az összegekre?

Mert sosem birtokolhattam néhány percnél tovább! Csak amíg átvettem, és letettem az asztalra. Az abroszon heverő bankók képe azért még itt van a fejemben.

Mint ahogy a következő pillanat is.

Anyu eltette.

Mondván: Majd mi jobban tudjuk, mire van szükséged.

Anyuról és pénzről egyelőre ennyit.

Nem ennyi volt, de azt sem kaptam meg

Nézzünk egy sztorit apuról is!

Hú, annyi minden eszembe jut! Melyiket is válasszam?

Megvan. Most eltekintünk egy olyan ősi, patriarchális beültetéstől, hogy a fiúgyerek, meg a lánygyerek nem egyenértékű. Nem hasonlítunk most össze, később azonban majd erre a sztorira is sor kerül…

Most csak legyen rólam szó. Arról, hogy mennyi zsebpénzt kaptam.

Tulajdonképp nem szenvedtem hiányt semmiben, de nem is éltünk kirívóan jómódú életet. Vagyis míg iskolás voltam, nem volt szükségem zsebpénzre. Édesség mindig volt otthon. Ha mégis ettem volna valamit, megvettem, amikor kenyérért, tejért stb küldtek. Persze, tudtam, hol a határ. Valahogy nem is vágytam nagy dolgokra.

Aztán 1986-ban gimis lettem. És az én apám adott 200 Ft-ot egész hétre.

Kollégista voltam, ki a városba nem jártam vásárolni, maximum az iskolai büfében költöttem a pénzt. Ó, az az ischler felejthetetlen. Annak a tésztájába még volt dió. 🙂

A ruhavásárlás családi, vagy anya-gyerek program volt. Egyedül nem vettem, nem vehettem semmit.

A 200 Ft így elég is volt. Egy-egy hétre.

Igenám!

De 1989/90-ben, az érettségi évében én még mindig ugyanennyit kaptam…