Hová lett az a mindig mosolygós lány, akit megismertünk?

– tette fel egyszer a kérdést Dédi. Exem anyai nagymamája. Egy egyszerű falusi asszony, kb 80 évesen.

Kerettörténet on:

Nekem nem voltak nagyszüleim. Vagyis hát voltak, de nem a közelemben, illetve elég zűrös az egész. 

Anyai nagyapám és nagyanyám elég régen elváltak, az idejét nem tudom, de szerintem még születésem előtt. Nagyapámat nagyjából 5-ször, ha láttam.

Nagyanyám párra lelt, és eleinte a szomszéd faluban, majd a közeli kisváros határában egy klassz tanyán élt, élettársával. Nem volt olyan értelemben mamám, mint ahogy azt én a faluban a pajtásaim körében láttam, és amire mindig vágytam. Talán egy alkalommal töltöttem nála pár napot nyaralás címszóval, de már akkor gimis voltam. Ugyanakkor két-három hetente rokonlátogatást tartottunk, akkor hozzájuk is betérve, együtt ebédelve.

Anyu  sosem beszélt róla, és nekem nem tűnt fel akkoriban, hogy ne lenne jó a kapcsolatuk. De így utólag már érzékelem.

Apai nagyapám, papám 3 éves koromban halt meg. Előttem van ma is, ahogy ülünk a tükrös szekrény előtt a szőnyegre kuporodva, és magyar kártyából várat épít nekem… Drága Papa… <3 

Összeomlott, mielőtt fellépülhetett volna (kép: fokusz.info)

Meg az a nap, azok a percek is, amikor reggel ébreszteni próbálták, de már nem volt velünk. Ágyban, párnák közt… hogy a klasszikust idézzem. A temetésre is emlékszem…

Apai nyagyanyámmal ezt követően megromlott a szüleim viszonya. Neki a háromból ezután egy gyereke volt fontos. Nem láttam őt egészen a kárpótlásig, amikor látványos békülés zajlott a családban a földek miatt…

A többi most nem lényeges, csak annyi hogy nekem nem voltak nagyszüleim…

Ugyanakkor mindig nagyon szerettem öregek közelében lenni. Akik számomra 🙂 öregek voltak. Én, a kicsi lány akkor öregnek láttam olyan szomszédokat, akik most lehetnek, lehetnének 80 körül. Sokat szomszédoltam emiatt. Ők meg nagyon szerettek,  mind.

Kerettörténet off.

Így talán nem furcsa, és teljesen érthető mindenki számára, hogy mennyire örültem, hogy az akkor még párom nagyszülei élnek, hogy ismerhetik az elsőszülőttet és az első dédunoka is őket.

Jaj, ez nagyon cuki, ezt még elmondom. Ex családjában mindenkinek barna szeme van/volt, kivéve a Dédipapát. Meg engem. Ahogy F. növekedett és megmaradt a kék szeme, Dédipapa iszonyatosan büszke volt, hogy azelső dédunokája rá hasonlít…  Jani papánk…

Szegény Dédipapa… Sokszor próbálta elmesélni nekem a háborús élményeit, a hadifogságot és a hazatérést. Én szívesen hallgattam volna. De sosem volt rá lehetősége, mert amikor belefogott – néhány alkalommal – anyós mindig leállította: “Már mindenki ezerszer hallotta, Apám!”

Aztán egy idő után nem próbálkozott… Pedig én meghallgattam volna… Nekem senki nem mesélt…

No, hogy a témát lezárjam, szóval, Dédimama tette fel a blog elején olvasható kérdést.

Úgy nagyobbikom másfél éves korában…

Addigra már pont eléggé megkérdőjeleződött szinte minden megmozdulásom.

Amúgy nem csak ex, hanem anyós részéről is…

Csak néhány, ami most hirtelen eszembe jutott:

Exnek pizsamát vettem szülinapra ajándékba. Anyós megkérdezte, hogy

1- miért L-val (nagyobbik lányom, aki akkor még egész kicsi volt) megyek vásárolni,

2- minek vettem neki (a férjemnek) pizsamát, miért nem magamra költöm a pénzt.

Extől akkoriban még csak főleg az asztalnál kaptam megjegyzéseket. Ha vettem még egy kicsit ebből-abból.  Alapvetően nem eszem sokat, és inkább kétszer szedek, mert a tányéron nem szeretek hagyni maradékot…

A mosolyogva előadott beszólások azonban lassan kikezdtek. Ahogy a “nem”-ek is.

Persze, hogy baromi magányos voltam, nem jártunk sehova, nem volt énidőm és még sorolhatnám.

Persze, hogy bántalmazás zajlott, csak én ezt nem tudtam…

Persze, hogy szép lassan elmúlt az a mosoly…

Hogy egy másik klasszikust is idézzek

“…nem tört volna össze az a kép,

mely így összetörve is oly gyönyörű szép…”