Úgy döntöttem, hogy belevágok

és kiírom magamból mindazt, amit ki kell írnom ahhoz, hogy másokon segíthessek.

Persze, ez egyben terápia is lesz. Most szükségem is van rá.

De a lényeg, hogy hallgatok az erős indíttatásra, a belső késztetésre.

Hihetetlen erővel akar belőlem előtörni mindaz, amit a majdnem 49 évem alatt átéltem, és amikre szép lassan rájövök, felismerek. Ezért is olyan nehéz. Mert még most is vannak felismeréseim.

Emiatt pedig ahelyett, hogy gyógyulnának a sebeim, a régiek fel-felszakadnak, és újabbak is keletkeznek. 

Ez egy agyrém!

Minél többet tudsz, annál szarabbul érezheted magad.

A kitörni készülő vulkánban rejlő feszültség kutyafasza ahhoz képest, amit most gyomortájékon érzek. 

Most kell ezekről írnom.

Írnom kell ezekről.

Nem hallgathatok, nem hallgathatunk róla.

Kell, hogy ismert legyen a jelenség, és hogy az áldozatok mentsvárra leljenek! Mert ez egy teljesen nem normális helyzet.

Természetesen én is megkeresem a megfelelő szakembert, mer tudom, hogy most szükségem van rá.

Mint ahogy azt tavaly nyáron is tudtam.

Miért lesz 18-as a bejegyzések java?

Mert káromkodni fogok. Sokat.

S mert nem biztos, hogy az én írásaim által kell ráébrednie bármely kiskorúnak, hogy anyja, apja – vagy rosszabb esetben  mindkettő – nárcisztikus, hétköznapi pszichopata…

Ahogy Csepelyi Adrienn témába vágó írása után privátban megírtam Neki:

“És ha valaki majd azt üvölti, magából kikelve, az ég felé, eszelősen, apjára és exére gondolva, hogy Baszódj meg!, na az én leszek. Mert most itt tartok. Hogy legszívesebben ezt üvölteném…De még elmondani is csak neked tudom, annyira egyedül vagyok.”

Ma sem érzem magam kevésbé magányosnak, és apám azóta rátett még egy lapáttal. 

Mikor fogok írni? Mennyit?

Rendszertelenül. Egyéb elfoglaltságok mentén bizonytalan, hogy mikor érzek majd kellő ihletet, mikor lesz elég időm, hogy egy-egy felmerült emléket jól kiírjak magamból. De hogy mindent el akarok mondani, az tuti. 

Úgy döntöttem, hogy belevágok

és elmesélem, hogy nőttem fel testi -lelki bántalmazásban,

majd hogyan éltem bántalmazó házasságban

és hogyan tudtak még néhány hete is padlóra küldeni

a nárcisztikus, hétköznapi pszichopaták.

Mindezt azért, hogy időben észbe kapj és menekülni tudj!

Mert nincs más megoldás!

Ahogy egyik ismerős írta nekem, amikor meséltem neki:

Fuss! Fuss! Fuss!

Aki egy ilyen helyzetből futni tud, futni mer, az egyáltalán nem azonosítható egy (gyáva) nyúllal.

Sokkal inkább egy nemes űzött vad lelke irányít ilyenkor. Legalábbis én így élem meg.

A lényeg azonban, hogy menekülj! Mielőbb.

Fuss! Fuss! Fuss!